Hello kedves világ!
Bár már volt szerencsém közzétenni gondolataimat, sőt a létezésem is közzé van téve az iwiw óta, mégis mindig meghatódok ha új lehetőségem nyílik a magam adására...
Tehát: Sziget. Erről is írtam már két éve, akkor a Jamiroquai-os nap rekordot döntött látogatottság szempontjából, és mostmár annak örülhetünk, hogy még ötezer ember (tehát mostmár hetvenezer) teheti színesebbé Közép Európa legnagyobb fesztiválját, de azért akadtak más fejlesztések is. Szóval tök jó, mindenki örül, többen tudnak egymás szájába lépni, egymásnak préselődni az első sorért (pedig kb a 15. soron már csak hihetetlen felkészültség és taktika mellett lehet átszabadulni), venni 500 Ftért sört, ingyen csipszet enni, vagy kétezerért iszonyatakciós mobilt venni.
A magam részéről ez a 3. alkalom hogy találkozhattam a Nagyszínpaddal és társaival, első próbálkozásom a The Hives miatt volt, 15 éves koromban, 5. sorig jutottam, onnan meg inkább kifelé indultam, ugyanis rájöttem hogy 5 percnél tovább már káros az egészségre az ott tartózkodás.
Második randevúnk a már említett két évvel ezelőtti nyáron volt, amikor az aktuális imádatom tárgya Jay Kay és csapata látogatott el kishazánkba, és engem pedig nem lehetett visszatartani attól, hogy ne a színpadtól 10 méterre próbáljam meg tekintetemmel rávenni, hogy megtalálta élete párját, jöjjön le érte!
Tavaly Lily Allen volt számomra az, aki miatt bármennyit kiadtam volna, de nem volt semennyim, így el is érkeztünk ehhez a (lassan végét járó) augusztushoz, amelyikben ismét visszatérhettem oda, ahová amúgy ha nem ingyen lett volna a jegy, be se megyek!
De a Muse koncertezett, és voltam olyan szerencsés helyzetben, hogy viszonylag könnyen jegyekhez jutottam, így megcsillant a a remény, hogy amit az Arénában kihagytam évekkel ezelőtt, pótolhatom. Hát fogjuk rá, hogy meglett.
Egy napot töltöttem a fesztiválon, de azt úgy rendesen, hajnali kettőtől hajnalig, pár óra kihagyással csupán. A hely mit sem változott, bár elsőre még logikátlanabbnak tűnt a színpadok elrendezése mint anno. Végre rendesen körbejártam, elejétől a végéig, bár ezek a túrák nem mindig direkt jöttek képbe...
Reggel a Cöxpon sátornál kezdtem, hullakész hollandok adják a vízipipát még készebb németeknek, akik persze már azt sem tudták hogy ők németek-e vagy sem. Mindenfelé emberek fekszenek és alszanak (!) az dübörgő reggeli tranceben, illetve hárman táncolnak. Az egész Sziget alatt a legtöbb holland volt akivel találkoztam, de azt kell hogy mondjam, igazából mindegy a lényeg hogy nem magyarok voltak többségben, tehát hozzám is csípőből angolul jöttek oda kishazámbéliek, hogy két perc múlva megkérdezzék: tudsz magyarul? Elég fájdalmas volt.
A már említett ötszáz forintos műanyagpoharas sörrel a kezünkben kezdtünk igazán nézelődni, felesleges is szaporítanom a szót, sár, angol szöveg, mindenféle kultúrájú, nemű, magasságú, stílusú emberek, és belőlük jó sok.
A koncertezést a Kasabiannal kezdtük, akiket bűn volt igazából a színpadra engedni, mert az MTV2ban még legalább elhitették velem hogy ők egész jó zenét csinálnak. De az is lehet az idő szépítette meg a klipjeiket...
Ezek után unszolásomra megkerestük a Party Arénát, a Magic Mirror mellett (ami mellől nehezen lehetett elrángatni mert csupa érdekes emberek vonultak ki és be) ahol óriási sor és tülekedés alakult ki az (amúgy a programfüzetben meg sem hirdetett) Die Antwoord, Dél-Afrikai illetőségű vicc-trash-pop-hiphop-fogalmasincssenkinekmilyenstílusú zenekar miatt. Csodálkoztam is, hogy berakják őket egy sátorba, mikor híresen egetrengető partit szoktak lenyomni. De legyen...
Bekerülve a tömeg sem látszott akkorának, félig töltöttük meg a sátrat, de a hangulat elképesztő volt, igazából nem csalódtam, ezt vártam tőlük a klipek és nyilatkozatok után. Yo-landinak voltak pillanatai mikor azt mondtam hogy juj, most ezt egy kicsit hagyd abba, a Beat Boy refrén például elég érdekesen hangzott zihálás és reppelés közepette, de a Ritch Bitch-csel helyretette nálam magát, az erősebbik nem képviselőit pedig gondolom már a szakadt póló és az aranyszínű cicanaci helyrerakta a koncert elején.
Összeségében sajnálom is, hogy nem voltunk az elejétől és nem maradtunk a végéig, de azért a sátoros megoldás mégsem tetszett annyira, a színpad nagyrésze sötétben volt, arra jutottunk menjünk helyet foglalni a Musera.
Mert oda kell is, tudtam én már mikor Billy Talentre gyülekeztek az emberek, hogy ennek nagyrésze a Musera is taktikázik az első sorokban, de azért belevágtunk a közepébe, kilenctől fél tízig akcióztunk jobb helyért, a kritikus 15. sornál pedig megadtuk magunkat, azzal az indokkal hogy már ehhez öregek vagyunk... Én inkább a saruban féltettem a lábujjaimat, de akár az éveknek is felhozhatom eme gyávaságot...
Természetesen a félmeztelen-lökdösődő-izzadó-külföldi-mindenszövegettudó-alassúszámokkalnemtudmitkezdeni szimpatikus fesztivállakók mögé kerültem, amire persze csak később derült fény, hiszen az elején még mindd pólóban voltak, előre akartak jutni, és édesen vigyorogtak rám ha azt mondtam hogy bocsii.
Fél 10. Elkezdődött, az elején realizáltuk, hogy rossz oldalra álltunk, Matt ugyanis a színpad bal oldalát foglalta el mi pedig a jobb oldalon próbálunk meg mindent elérni, hogy rálátásunk legyen a frontemberre...
A színpadi kép (galéria itt) a méhsejtes ledes megoldás már alapból vagány volt, de ezek után megjelentek a zenekartagok, Matt világító szemüvegben, ezüst nadrágban, Chris csíkos zakó-nadrág párosban, (amitől amúgy szerintem feltűnés nélkül beálhatott volna anno a Hives koncertre) és az űrruhás Dominic, aki a legjobban felkeltette az érdeklődésem, hiszen nemcsak hogy kiköpött Beck volt ezzel a hajjal, hanem ő volt a legközönségérzékenyebb a hármas felállásból, bár ezen nem is lepődtem meg, Mattről süt hogy antiszociális, Chrisben bíztam, de feleslegesen...
Matt köszönt nekünk, és megemlékezett róla hogy milyen rég voltak erre, na de érezték ők is hogy elég a szövegből, itt az ideje a zenélésnek, és bele is vágtak. Elkezdődött a trip. Ellentmondást nem tűrően jöttek a számok, feszesen, amikor már hiányoltam volna pár jó szót hozzánk, benyomtak lézerfényeket, és akkor csak azt tudtam mondani, hogy okos. Szavam nem lehet, csak ha hisztizni akarnék.
De minek a hiszti, mikor az elején jöttek az új számok, új albumról, töprengős, Queenes utánérzésesek, elszállósak, leültetősek, és talán csöpögősek is, és bár több helyen írták, hogy a Muse a Starlighttal túlkapott szentimentalizmus szempontjából, és már-már Coldplaybe hajlik némely száma, nem értenék én ezzel teljesen egyet. A Muse része, nem is akarnám kiszedni belőle ezeket a részeket és hasonlítgatni másik zenekarokhoz, maga a zenekar eléggé egyedi.
